2. Az ütközet
A parancsnoki hídon tartózkodó irányító személyzet néma csöndben, döbbenten figyeli a monitorokon látható hatalmas nukleáris robbanásokat, mindannyian tudják: ezek egy-egy ütközet végét jelentik. A NŰSz vezetője élő videókapcsolaton éppen sok szerencsét kíván az emberiség nevében, de a mondat befejezése előtt zavarok támadnak az adásban, majd a videókapcsolat megszakad... ezzel egyidejűleg a Földre szegeződő kamerákat elvakítják bolygó légkörének határán százával felvillanó nukleáris robbanások, amelyek valószínűleg a teljes földi életet kioltották – gyilkos izotópokkal borítva be a légkört.
Carl Gothard főmérnök mereven figyeli az előtte lévő kijelzőket, próbálja elemezni a beérkező tömérdek adatot, amelyek a hajtóművek felől érkeznek. Az eredmények láttán keserűen megcsóválja a fejét, majd közli a kapitánnyal:
– Az antianyag-hajtóművek abszolút határértéken üzemelnek, a gyorsulás a tegnapi indulás óta eltelt 20,8 óra alatt stabilan 0,55g volt, a tolóerő 24,5 GN, a relatív sebesség 412 km/s, a Földtől való távolság 15,45 millió kilométer, az antihidrogén-hidrogén üzemanyag 24 százaléka fogyott el eddig. A hajtóművek leadott teljesítménye ötven százalékkal túl van a biztonsági határon, mindhárom vészesen túlmelegedett, a hűtőrendszerek is túl vannak terhelve, a szükséges energiát a lakógömböktől vonjuk el. A hiperhajtómű egy órán belül üzemkész, a célkoordináták számolása folyamatban van, a térinformációk transzformálása már kész.
Aaron Crowderry kapitány csak biccent, és a főképernyőn látható – haldokló – Földet nézi, mindenki csöndesen végzi a munkáját... gyászolnak. A taktikai képernyőn a StarGate-II helyzete látható, amint a naprendszer keringési síkjára merőlegesen próbál kijutni a Nap és a bolygók zavaró gravitációjából, hogy sikeresen végrehajtsa a tervezett térhajlítást. A számítógép órákkal ezelőtt kijelölt 13 rakétát, amelyek kitartóan követik kolonizáló hajót, s percről-percre közelebb kerülnek. A nagyobb méretű meteoritok szétrombolására szolgáló plazmaágyúk próbálják eltalálni támadókat, de azok kis méretükkel könnyen kitérnek a lövések elől. A kommunikációs UV lézerek csak csiklandozzák a rakétákat, esetleg elvakítják néhány érzékelőjüket, nem tudni; komolyabb kárt nem képesek okozni. Más fegyvere nincs a hajónak.
A legközelebbi robotrakéták által leadott négy plazmalövedéket észlelve vészjelzések szólalnak meg, mindenki sietősre fogja lépteit, s a belsőbb szintek felé veszi útját. A hídon nem aggódnak, a hajó egyik legvédettebb helyén vannak, de együtt éreznek a telepesekkel, akik futva-kapaszkodva sietnek a liftek felé. A lövések egyre közelednek, kitérni egy ekkora hajóval lehetetlen. A számítógép apró pályamódosításokat végez a hajtóművek teljesítményének finom változtatásával, kis mértékben elfordítja a hajótestet, hogy minél inkább csökkentse az okozott károkat, és főképp a leendő áldozatok számát. Feszülten várják a biztosnak ígérkező találatokat.
Egy nagyobb és két kisebb robbanás rázza meg a hajót, a hídon többen is felnyögnek, ahogy a testükbe vágnak a szíjak. A számítógép a hátsó részre vonta át a mikrometeorit ellen védő erőtereket, így csökkentve a plazmalövések erejét. A kijelzőkön futó hibajelentések mindezt igazolják: valószínűleg végzetes találat lett volna bármelyik e védelem nélkül. A negyedik lövedék éppen csak súrolta a hajót: a vázon okozott némi kárt. Kisebb morajlások és lökések jelzik a másodlagos találatokat és a sérült helyeken szökő éltető levegőt.
– Kárjelentést kérek! – nézett fel személyi kijelzőjéről a zaj elültével Crowderry.
– A kettes számú antianyag-hajtóműben több robbanás is történt, az üzemanyag előkészítő rendszer teljesen megsemmisült, a túlhevülés és a szökő antianyag miatt egyelőre kiszámíthatatlanok a következmények, a robotok már dolgoznak a hűvösebb helyeken, igyekeznek a sérülést kijavítani, majd a szivárgást megállítani. A hajtómű szétrepülő darabjai megsértették a hipertér-mező generátorát, néhány közlekedőfolyosót és leginkább a hajtómű mögötti kettes lakógömböt, amely két közvetlen találatot is kapott. A hajtóműnél a szakaszoló ajtók azonnal lezártak, még nem sikerült felmérni a pontos veszteséget, de legalább 25 technikus tartózkodott a hajtómű közelében. – szólt először Gothard – Közben a robotok stabilizálták a helyzetet, újabb robbanás nem várható! Pillanat... a hipertér-mező generátor hibája nem vészes, a burkolata sérült meg, a hibás paneleket később cserélik ki a robotok. – tette hozzá.
– A kettes lakógömb állapota különösen aggasztó. – vette át a szót Stella Kitz pszichológus, a telepes kolónia vezetője – A két közvetlen találat után több szint mély lyukak és rések támadtak, de az automatikus szakaszolás elválasztotta a sérült részeket a nyomás alatt álló részektől, az áldozatok és sérültek száma elérheti a kétezret is, pontos adatokat csak később tudok mondani. A többi lakógömb sérülései elhanyagolható, pár száz kisebb leszakadt alkatrész és törmelék találta csak el azokat.
– Huszonhét vázra szerelt felderítő szonda megsemmisült, tizennyolc sérült meg, de a javításuk nem létfontosságú; a veszteség egy százalék alatti. A felderítő műszerek és érzékelők sértetlenek. – szólt röviden Herman Götz, a felderítő csoport vezetője.
– A hajtómű robbanásában megsérült két űrkomp, illetve leszakadt a vázról egy konténer távközlési és egy konténer felderítő műhold is, ahogy Herman már említette. Ezek hiányában csak részlegesen leszünk képesek az egész bolygóra kiterjedő kommunikációra, de a helyszínen másfél hónap alatt pótolható a veszteség. – mondta végül Goldie Hyatt, pilóták vezetője, illetve az orbitális eszközök szakértője.
Jay Reis, a navigátor a tőle megszokott módon, megfontoltan és halkan szólalt meg – A navigációs műszerek és érzékelők hibátlanok, a térugrás biztonságos távolsága még legalább másfél óra a jelenlegi gyorsulással és sebességgel, mert a kiesett hajtómű hiánya visszavetette a hajó gyorsulását.
Újabb lövések tűnnek fel a kijelzőkön, ezek bármelyike végzetes lehet, a térugrás biztonságos pontja még messze van... Crowderry egy rövid mérlegelés után – az ismert veszélyek és a megsemmisülés valószínűsége ellenére – utasítást ad a térugrásra.
Az ütközet véget ért.
A Húbyk'rapa megmaradt serege sietve visszavonult észak felé – ahonnan támadtak. A szövetség táborát vastagon belepte a sűrű füst, amely az istállóban tomboló tűz megfékezése után oszolni kezdett, ezt leszámítva az fennsík egyetlen bejáratánál emelt átmeneti tábort nem tudták megrongálni a támadók. A földből és kőből emelt sánc tetejébe vert cölöpök megvédték a sátrakat, a sánc védelmét élvező íjászok is remek munkát végeztek, de a nehézlovasság rejtekből való kitörése kellett az ellenség megfutamításához. Sok vért vesztettek mindkét oldalon, ám a szövetség nem hagyhatta, hogy a fennsíkon ismét a bukottak vegyék át az uralmat.
A fennsíkról lustán lefelé hömpölygő enyhe füsttel szemben haladva földig érő fehér köpenyes alakok rótták útjukat a tábor felé, ahova a nagyurat vitték. A csapat élén bicegő Yygrasil hirtelen megtántorodott, s botjára támaszkodva felkapta fejét, tekintete a felhőtlen mélykék égboltra szegeződött. Számos mágusból és ifjú tanoncból álló kísérete egymásba gabalyodott, hisz eleddig gyors léptekkel haladtak a vénséges öreg lobogó fehér köpenyegét követve. Körülöttük már elült a csatazaj, csak a haldoklók nyögéseit, az életben maradók sirámait hordta feléjük az éppen érezhető enyhe szellő. A Zehmi-fennsíkot vörös fénnyel borította be a dzsungel felett nyugodni készülő Kler, miközben a látóhatár alá tért Gajhn kék színűre festette a magas fák fölé párolgó vastag ködöt és a táborból szálló füstöt.
– Mit látnak öreg szemeid, Yygrasil? – kérdezte halkan Eya, kíséretéből az első, aki esés nélkül visszanyerte egyensúlyát, majd hófehéren ragyogó köpenyéről lerázta a port, amelyet a kíséret vigyázatlan tagjai vertek fel elesésüket követően.
– Sss – intette alig hallhatóan a varázsló, válasza előtt behunyta szemét – Nem kell látni, érezni kell, érzed már Eya, érzed a messzi halált, a távoli gyászt?
Eya hátrasimította őszbe hajló szőke hajtincsét, amelyet szemébe fújt a gyenge szél, s ő is a nyugati égboltot kezdte figyelni, de kifinomult érzékei nem mutattak semmi rendkívülit, csak azt érezte, mint eddig, így tanácstalanul nézett Yygrasil mögött toporgó mágusra, aki botjába kapaszkodva halkan köhécselt a finoman szálló füstös porban – Százak haltak meg, Yygrasil, százak gyászolnak, ezt érezzük mind! – szólt két köhögés között Uqah, aki maga is vén volt, s akinek nem volt ínyére Yygrasil beszéde. A két mágus nem szívlelte egymást, s ezt nem is rejtették véka alá.
– Ostoba! – sziszegte Yygrasil – Ezrek tucatjainak halálát kell érezned! Gyászt! Ezrek gyászát! Ubvdú, segíts! – tántorodott meg újra az érzékei súlya alatt, de csak Eya ugrott a mágust támogatni. A tanoncok zavartan figyelték a nagy mágusok beszédét, egyesek tanácstalanul néztek az ég felé, de semmit nem láttak, semmit nem éreztek, amiről Yygrasil szólt. Érezték a közeli halált, érezték a haldoklókat, körültekintve látták, ahogy a meghaltak lelkei a testek felett lebegnek; látták, ahogy a haldoklók lelkét testükhöz kötő szál egyre vékonyabb, de nem érezték a messzi gyászt, nem érezték ezrek tucatjainak halálát.
– Mennünk kell, Utrleu megsérült, meg kell gyógyítanunk! – suttogta Eya, miközben támogatta a nagy mágust.
– A hadúr várhat, túléli tán a sérülését nélkülünk is – nézett mérgesen az őt támogató nőre Yygrasil – Újabb és újabb gyászt érzek, megszámlálhatatlan ezrek halálát... ohh – nézett a nyugati égboltra, majd ismét egész testében megremegett.
– Magasságos Ubvdú! – kiáltott fel összegörnyedve Uqah is – Mi lehet ez? Az áruló kutyák titkos fegyvere tán?
– Magasról jön, ahol kevés a levegő, nagyon magasról, több és még több gyász, ezrek tucatjai gyászolnak – suttogta Eya – Érzem, már én is, ez nem titkos fegyver, ez nem... ez... ez az Eisoiu... – mély levegőt vett:
Eljő a gyász,
le az égből,
új napot látsz,
közös vérből! – szavalta átszellemülten, mögötte összesúgtak a tanoncok.
– Nyughass! – mordult rá Yygrasil – Ne előttük! – intett fejével a tanoncok felé – Menjünk tovább, van elég dolgunk! – mondta fennhangon, miközben kevés sikerrel igyekezett kizárni elméjéből a messzi halál érzését.
A térhajlítás kettős mezőjének érdekes mellékhatása, hogy az ember egyszerre két helyen tudja magát, egy pillanatra megérzi a végtelen űr felfoghatatlan nagyságát, amint megpróbálja egyesíteni tudatát. Ebből adódóan sokan nem képesek visszaidézni az ugrás előtti, illetve utáni pár másodperc eseményeit. Rossz esetben akár több óráig tart az ájult-kábult állapot, amíg visszatér a normál érzékelés: a távolságok és az idő ismét követhetővé válik az elme számára. Crowderry sok előnyös tulajdonsága között az ugrás utáni gyors eszmélés is ott volt, a térnyílás után csak másfél-két másodperc eseményei estek ki emlékezetéből. Alig nyílt ki a tudata, már a fülébe harsogott különféle hibákat jelző szignálok egyvelege a munkatársai konzoljáról, a félhomályos megvilágítású termet pedig betöltötte a piros és sárga fények villogása.
A hipermezők alkotta védőburok elenyészett a hajó mögött, hátrahagyva az üldözőiket. Egyelőre megúszták, bár a hajó ezernyi helyen megsérülhetett. Lassan körbefordult a parancsnoki fotelben, s jól megnézte a hídon dolgozó öt munkatársát: mind ájultan ült a helyén. Egy éve személyesen választotta ki őket és az éppen pihenő váltótársaikat a jelentkezők és jelöltek ezrei közül. Már fél éve dolgoztak együtt, legfőképp ebben a teremben végezték a felkészülést, ahol a szimulátorokkal elgyakorolták a StarGate-II irányítását, közösen oldották meg a felmerült problémákat, illetve a hajó összeszerelését is felügyelniük kellett.
A kapitány után elsőnek Goldie eszmélt fel, lassan felemelte a kezét, hátrasimította a szemébe hullt haját és kábultan nézett körbe, majd a konzolja felé fordult. Amit látott a kijelzőin, az mélységesen elborzasztotta és minden igyekezete ellenére hangosan felnyögött. Valami történt az ugrás alatt, amire nem tudott visszaemlékezni. Bal oldalán Carl próbált meg feleszmélni a kábulatból, de egyelőre csak kusza színeket láthatott maga előtt, majd hirtelen kitisztulhatott az agya – Mi történt?! – kérdezte szinte felkiáltva, majd elszégyellve magát a kijelzőkön szeme előtt ugráló és futó szövegeket, ábrákat próbálta értetlen arckifejezéssel és tisztuló tudattal feldolgozni.
– Megsérült a hajó! Azok a dögök inkább megsemmisítették magukat, mintsem futni hagyjanak minket. Minden fegyverüket bevetették ellenünk! – morgott a protokollt félredobva Aaron.
Herman még kábultan nézett maga elé, Jay már a helyzetük megállapításával volt elfoglalva, Stella még hátrabicsaklott fejjel ájultan ült a helyén, egyelőre nem volt magánál.
– Ez nem a béta-Trianguli rendszer! – nézett fel döbbenten Jay, amint felfogta a kijelzőjén a számítógépe által összeállított jelentést – Ez egy ismeretlen naprendszer két nappal, három szilárd felszínű bolygóval és két gázóriással! – tette hozzá Herman meglepetten, ő sem ezt várta a kijelzőjén – Hol vagyunk?
– Ezt szerettem volna megkérdezni, de ezek szerint feleslegesen... – szólt némi iróniával a hangjában a kapitány. Jaynek láthatólag fogalma sem volt arról, miképpen is kezdjen hozzá a helyzetük meghatározásához, de azért kimondta a gondolatait – A számítógép egyetlen azonosítható csillagrendszert sem talált, amihez tudott volna viszonyítani. Több időt kell még eltölteni a csillagok távolságának és helyzetének bemérésével, hogy össze tudjuk vetni azokat az ismert csillagtérképekkel.
– A lakógömbök! A kurva életbe! A telepesek! – kiáltott fel hirtelen Stella. Mindenki felé fordult, Aaron halkan megköszörülte a torkát.
– Elnézést kérek... – szólt halkan Stella és zavartan a kijelzőket kezdte nézni, miközben egyre vörösebb lett.
– Semmi gond! – mosolygott Aaron. Nem bosszankodott kollégái kijelentésein, jól tudta, hogy ez az eszmélés sokszor hasonlít egy rémálomból való hirtelen ébredéshez: nem róhatja fel senkinek ezeket a megnyilvánulásokat, majd kicsit felemelte a hangját – Kérem a főképernyőre az ugrás körülményeit, taktikai képernyőre pedig a hajó helyzetét! Kárjelentést később...
A számítógép kötelességtudóan kivetítette az ugrás előtti, közbeni és a megérkezés utáni térhatású képeket. A képek jó része külső nézőpontból származott – ezeket a hajó törzsére szerelt kamerák képéből számolta ki a gép. A másfél perces bemutató után ismételni kezdte a lényegesebbnek tűnő részeket. A taktikai kijelzőkön pedig megjelenítette a StarGate-II jelét, illetve a robotrakéták szimbólumait, természetesen a videókkal szinkronban. Mind a hatan szótlanul nézték a hihetetlen képsorokat.
Emlékezetükben még elevenen élt a lövések utáni robbanások zaja és rezgése. De amit most láttak, az felülmúlta minden képzeletüket. Mintha a robotrakéták kitalálták volna a szándékot: 13 nukleáris robbanás fénye gyúlt ki egyszerre és vakította el az érzékelőket. A téridő-burok még nem zárult be a hajó körül, amikor a sugárzás egy része elérte a hajót, majd áthatolt a védtelen hajótesten. A viszonylag közeli és erőteljes robbanások eredményeire – a nukleáris részecskék gyilkos támadására – nem volt megfelelő védelem. A meteoritok elleni erőtér generátorai még nem voltak képesek felépíteni újra a legyengült pajzsot. A gyenge pajzsot szinte elfújta az energiadús elektromágneses sugárzás, bár a fénynél kicsit lassabb részecskék már nem tudtak behatolni a bezáruló téridőburkon át. A kapitány elismerően, bár még kissé morcosan gondolt a programozókra és a hajó számítógépére, mivel az megelőzte: már az utasítása előtt elindult a hiperugrás folyamata. Ha nem ez történik, akkor a hajó már biztosan élettelenül sodródott volna ki a Nap vonzásából s járná a csupasz világűrt a világ végéig.
Ha néhány ezredmásodperccel később robbannak a rakéták, akkor nem képesek kárt okozni. A hipertér téridőburka nem enged át semmilyen részecskét vagy sugárzást: mindent elnyel vagy visszaver. A támadó elme pontosan tudta, mikor sebezhető a hajó, s bár a hajó számítógépe gyorsabb volt, így is kicsit elkésett.
– Most kérek kárjelentést! – szólt Aaron a munkatársaihoz egy rövid szünet után, elsőként Carl Gothard felé fordulva, betartva az elpusztult Földön kitalált előírásokat.
– Hhhhhh... – vett egy nagy levegőt Carl, majd halkan pár szóbeli utasítást címezett a konzolja felé, közben ujjaival zavartan lökdösni kezdte a különféle rendszereket jelző ábrákat, s megpróbálta valamilyen szisztéma szerint csoportosítani azokat. Egyre szomorúbb és gondterheltebb arca sokat elárult a hajó állapotáról.
Unlae szomorúan és fáradtan léptetett lova hátán, nyomában szédelgett a vezérkar maradéka – ki lovon, ki ló nélkül. A csatatérré alakult kis tisztás közepén haladtak éppen, a tábor két toronnyal védett kapujától egy meredek lejtő választotta el őket, amelyet természetes védelemként két oldalról áthatolhatatlan tüskés bozót szegélyezett. Ebbe a sűrű és zöld bozótosba több hétig tartó keservesen nehéz munkával vágtak rejtekhelyet az íjászoknak, amelyek így lesből le tudták vadászni az emelkedőn felfelé futó ellenséget.
Az ostrom előestéjén megbeszélt terv ragyogóan bevált, nem várták meg, amíg a bukottak serege felkaptat a fennsík egyetlen járható bejáratánál emelt táborig, ehelyett a tisztáson gyülekező csapatokat meglepve a tábor kivágódó kapuján harci fejszéiket fejük felett forgatva kirontott a páncélozott gyalogság, nyomukban a láncingbe öltözött lándzsások, a sort pedig a könnyű bőrvértbe bújt szablyások zárták, majd a nehéz kapu döngve be is zárult. A Húbyk'rapa seregének talán egy tucatnyi lélegzetvételre maradt ideje, de az üvöltve lefelé rohanó népes csapat szinte megbénította őket, így a lejtő alján jelentős lendületre szert tevő nehézgyalogság szinte akadálytalanul tarolta le az addigra még mindig bénultan álló gyalogos had első tíz sorát. A nehéz pajzsukkal ha akartak, se tudtak volna hamarabb megállni, de hátuk védtelenné vált, így a mögöttük rohanó lándzsások oszlopa a kiszélesedő tisztáson kétfelé válva előreszegezett lándzsákkal felöklelt vagy két sonyi ellent, majd a könnyű pajzsukat és a hosszú lándzsájukat maguk előtt tartva a hátsó sorok lendülete egészen a páncélozott gyalogság állásáig segítette előre őket, így a hátbatámadás lehetőségét azonnal el is zárták. A szablyásokra szinte már nem is volt szükség, így ők a fellökött, majd letaposott, de magukhoz térő kissé kábult harcosokkal bántak el felemás erőviszonyok közötti közelharcban.
A csata éppen csak elkezdődött és a bukottak seregének harmada máris elesett. A győzelem könnyűnek ígérkezett, ám a Húbyk'rapa hadvezérei sem maradtak el a cselszövéssel. A hátsó sorokban idegesen toporgó rongyos és gyengén felszerelt katonák – mintha csak egy titkos jelre cselekednének – egy emberként mozdulva levetették a rongyos gúnyát, így átváltoztak félmeztelen, vörösre mázolt testű sivatagi harcosokká, akik egyik kezükben egy kis kerek pajzsot tartva, a másikban egy hosszú tőrt lóbálva megindultak az ütközet közepe felé. A csel bevált, a szövetség harcosai megdöbbentek attól a látványtól, amire legmerészebb álmukban sem számítottak volna, s a harc kezdett kiegyensúlyozottá válni.
A fürgén és szinte táncolva mozgó lángoló vörös ördögként támadó Zérnet'feé harcosok ugyan jelentős sérülést nem tudtak okozni a vasba burkolt katonáknak – akiket a nehéz pajzs és páncél már csak akadályozott a mozgásban – a szablyások pedig az előttük összetömörülő vasba burkolt embereiktől nem tudtak előre jutni, így hosszú pillanatokig csak a nehéz vérten csattanó majd csikorogva lecsúszó tőrök hangját lehetett hallani, amelyhez nemsokára a nehezen mozgó katonák dühödt morgása és hangos nyögése vegyült. A kialakult helyzetet a lándzsások fordították meg, akik a vörösen örvénylő tömeg közepébe hajították a közelharcban haszontalanná váló lándzsáikat, majd kardot rántottak és szögletes pajzsuk gyér védelmében ádáz közelharcot vívva elkezdtek rést vágni a nyomukba szegődő szablyásoknak. A küzdelem kezdett elhúzódni, s a páncél védtelen hátrészébe szúrva sikerült a sivatagi ördögöknek jópár katonát a földre küldeni, ami nem hatott túl jól a közelharcban esetlenül mozgó nehézgyalogság moráljára.
A bukottak serege magához tért, a tüzérek nagyokat kiáltva elkezdték felhúzni a tűzvető katapultokat, amelyekben már lobogtak a halászhálóba kötött kövekből álló és kátránnyal átitatott lövedékek. Kisvártatva az egymásnak feszülő tömeg feje felett már repültek is a tábor felé a tűzcsóvát és sötét füstöt húzó súlyos terhek, amelyek becsapódását dühös felkiáltások követték a táboron belül és a harcoló felek irányából egyaránt. A kapu mögül feltörő füstöt a már várt kürtszó követte, amelyre válaszképpen Unlae vezetésével hangosan üvöltő lovasok tucatjai áradtak ki a tisztást szegélyező erdőből, jelentős káoszt okozva a küzdőtéren, amelyet a lángoló vörös köpenyben előtűnő Réwwíy mágusok fokoztak, és a bozótból nyilazni kezdő íjászok vittek tökélyre. A Húbyk'rapa seregének java pajzsot és kardot hátrahagyva menekülni kezdett a lovasság láttán, a sivatagi népnek pedig a mágusok láttán szállt inába a bátorsága, s fürgén vették üldözőbe az előttük menekülőket.
Győztek, de Unlae nem volt boldog, sok tucatnyi bajtársa hevert a porban holtan vagy haldokolva. Ennek nem szabadott volna így megtörténnie, annyira figyeltek minden részletre, ráadásul még a nehézgyalogság élén harcoló hadúr is megsérült.
Jenna Kein kissé unott arccal nézte a belső kamerák által mutatott képeket. A biztonsági szolgálat vezetőjeként nem volt igazából fontos ez a tevékenység, de legalább lefoglalta magát valamivel. Kisebb közönnyel nézte a munkatársait is, akik a felderítő robotokat látták el utasításokkal és útvonallal. Egyik tevékenység sem volt valami kreatív munka, ugyanakkor érdekes sem volt, legalábbis másfél év után. Bár – az első heteket leszámítva – már nem dobogtatta meg a szívét: mégis többet jelentett a StarGate-II biztonsági főnökének lenni, mint egy közepes bevásárlóközpontnál. Főleg, hogy jelenleg nincs már több bevásárlóközpont – tette hozzá gondolatban egy fanyar mosoly mellett.
Munkája többnyire annyiból állt, hogy irányítsa a munkatársait és legyen aki – ugyan a számítógép segítségével, de – átlátja és ismeri a hajó minden zegzugát. Ebben verhetetlen volt, napok alatt megtanulta a belső folyosók, a liftek, a lakások és a nagyobb termek térbeli elhelyezkedését, noha a StarGate-II nem tartozott a kis építmények közé. Idővel egyre kevéssé kellett a számítógép segítségét kérnie az eligazodásban, akkor is csak a nagyon ritkán használt szervizfolyosók esetén.
A hiperugrás okozta bonyodalmak váratlanul érték a telepesek ezreit, ez reflexszerűen fokozta Jenna figyelmét, de nem volt elég arra, hogy arcáról lemossa az unalmat. Unottan reagált Nell Maher videóhívására is. A kettes gömb biztonsági vezetője vele ellentétben a hivatásának élt és szinte fizikai fájdalmat érzett a telepesek sebesülései és veszteségei miatt. Akármilyen kis baleset is fájdalommal vegyes sajnálkozást váltott ki benne, idővel arca és mimikája ehhez a kifejezéshez alakult. Bárki beszélt vele, nem lehetett tudni, éppen milyen érzelmekkel viseltetik beszélgetőpartnere felé. Jenna ezért igencsak neheztelt beosztottjára, de a munka az munka.
– Nell! Mi a helyzet? – kérdezte orrhangján Jenna.
– Totális a káosz... bár a közvetlen találat utáni zavargások már lecsendesedtek. A robotok elkezdtek nyugtatókat osztogatni, az orvosok és a medroidok megállás nélkül a sérültek ellátásával foglalkoznak. A kórház tele, a többi gömbbe folyamatosan szállítják a további ellátásra szoruló sérülteket. Nagyon sok a sebesült, és a leszakaszolt részeken a halott. Dolgozunk a problémák megoldásán, a műszakiak és a robotok már elemzik a sérülések súlyosságát. – mondta a síráshoz közel állva Maher.
Hát igen – gondolta Jenna – legrosszabbul azok jártak, akik a plazmalövedék becsapódási zónájában tartózkodtak. Közülük is azok, akik szerencséjükre élve maradtak, viszont szerencsétlen módon nem jutottak át a szakaszoló zsilipeken: a másodpercek-percek alatt elszökő levegő hiányában mind megfulladtak...
– Köszönöm, Nell! Öt percenkét jelentést kérek továbbra is, illetve mindenképpen szólj, ha valami fontosabb esemény történik! – zárta le gyorsan a beszélgetést Jenna.
Apró rezdülések és a fém illesztések jellegzetes síró-pattogzó hangja jelezte, hogy bekapcsolták a gravitációt helyettesítő forgást az egyes gömbben. Amint Jenna megszakította a videó összeköttetést Nellel, már látta is ezt a tényt kijelzőjén az események között, jobban mondva a kettes gömböt leszámítva az összes gömb forgatása elkezdődött. Ezek szerint a mikrometeorit erőtér újra felépült, és felszabadult a gömbök forgását biztosító szervó rendszer számára az energia. A forgás okozta erők kielégítően pótolták a gravitációt, mivel nagyon sok ember képtelen volt megszokni az állandó zuhanás érzetét. Ébren még elviselték, de álmukban rendszeresen verejtékben úszva ébredtek, és hálózsákjukba tekeredve zuhantak tovább sikoltozva-üvöltve, immár nem tudva, hogy ébren vannak vagy még álmodnak.
Újra kapcsolgatni kezdett a kamerák által mutatott képek között. Sokan még nem tértek magukhoz a támadás okozta sokkból és így érte őket az ugrás vagy éppen lakhelyük felé siettek a folyosókon. Nagy részük most is ájultan lebegett a gravitáció hiánya folytán a folyosókon és a társalgókban. A beinduló forgás néhányuknak komoly sérüléseket fog okozni, ha beütik valahol magukat, vagy fennakadnak a folyosó kiálló részeiben. Néhány gyors üzenettel figyelmeztette erre közvetlen beosztottjait. A többi telepes a saját lakásában oldotta meg az eltűnő-visszatérő gravitáció ellenszerét: már jóval az ugrás előtt befeküdtek a hálózsákjukba.
A kettes gömb sérüléseinél folytatta a nézelődést. Ha most bárki a háta mögött állt volna, biztos egyfajta perverziót látna Jenna viselkedésében. Az épen maradt kamerákkal, illetve a cirkáló robotok kameráival hol részletesen, hol hosszasan nézte a sérüléseket és a halottakat. Pedig csak a munkáját végezte. Unott vonásokkal az arcán – de mögötte pedáns figyelemmel és a számítógép támogatásával – rendszerezte a számba nem vett sérülések jellegét és kiterjedtségét. A robotok és a beosztottjai végezték a munka nagy részét, neki egyfajta ellenőrző szerep jutott csak. Nagyon kevés hibával és elnézett sérüléssel találkozott a szúrópróbái közben.
A nézelődés után a jelentése összeállításával kezdett foglalkozni, amit nagyon utált. Minden adminisztrációt és papírmunkát utált. Nehéz dolga nem volt, mivel a munkatársai mindent előkészítettek, neki csak össze kellett szerkesztenie a kész anyagokat a konzolját utasítgatva. Igaz, érdekes és hasznos információkat is megtudott, amelyet egyébként nehezen tudna meg. Először a teljes emberi leltárt futotta át, mivel az indulás annyira összecsapott volt, hogy pontosan senki nem tudta a fedélzeten tartózkodó létszám összetételét. Jenna nagyon meglepődött, hogy 136 362 fő telepes tartózkodott a hajón az indulás pillanatában. Közülük 3 651 meghalt az ugrás előtti közvetlen találat következtében, illetve 482 fulladt meg az elszökő levegő vagy füstmérgezés okán.
Sokkal nagyobb problémát fog jelenteni a StarGate-II összeszerelésén dolgozó 6 123 munkás jelenléte, közülük sokan idegileg összeroppantak a Föld pusztulása láttán, hiszen a telepesekkel ellentétben érzelmileg erősen kötődtek a Földhöz. Hely van bőven a maroknyi munkás számára, s a sérülések helyreállításakor is jól jön majd a jelenlétük. Megnyugodva vette észre, hogy nincs haláleset és néhány esettől eltekintve fizikai sérülés sem érte őket.
A hajón dolgozó személyzet létszáma azonban komoly aggodalomra ad okot. A teljes 9 431 fő közül 6 131 nem a StarGate-II-n élt, hanem a Földön tartózkodott az elméleti és a gyakorlati felkészülését végezve. Az olajozottan futó munkához elengedhetetlen a teljes létszám, és sok munkás kéz hiányzik majd, bár ez a hiány csak a hosszabbított műszak végén fog jelentkezni. A robotok kevésnek bizonyultak a legtöbb helyen, így át kell majd képezni néhány telepest és szerelőmunkást. Sajnálattal látta a jelentésben, hogy a műszaki személyzet közül többen meghaltak, nagy részük a hármas hajtómű felrobbanásakor, és néhány a lezáródó közlekedőfolyosókon lelte halálát.
– Ilyen az élet – gondolta, és lezárta az állományt, majd elküldte a parancsnoki hídon dolgozó főnökének.
– Ó, hol járnak azok a vén mágusok?! – csattant fel idegesen Aygaoi, miközben a hevenyészett parancsnoki sátor bejáratához lépett és felhajtotta az bejárathoz függesztett bőr lebernyeget. A sátor bejárata mellett álló testőrség tagjai alig észrevehetően kihúzták magukat, aranyozott mellvértjükön és a vérten keresztülvetett ezüstszálakból szőtt szalagon megcsillant a láthatár felé tartó két nap vörös és kék fénye. A tavasz idusán felállított erődítményen nem látszott a mai véres küzdelem nyoma, katonás rendben álltak a sátrak, a sebesültek közül még csak a hadurat helyezték biztonságba, a többi katona sebesüléseit a harctéren próbálták ellátni.
– Ne lármázz, nem súlyos a seb, nem érzem közel a halált – mondta csendesen Utrleu a sátor mélyéből szólva – Levágtam tucatnyi sivatagi kutyát, s csak ezt a karcolást ejtették rajtam.
– Karcolást?! Egy karcolással az ember lábra tud állni! – fordult vissza mérgesen Aygaoi a sátor nyílásától – Én húztam ki a törött szablyát a hátadból!
– Az az átkozott hátba támadott! – mondta Utrleu minden szót kihangsúlyozva – Nem szemtől-szembe harcolt, khm... – folytatta mérgesen a sátor mélyéből, de szavai köhögésbe fulladtak – Honnan kerültek ide Zern fattyak?! A fennsíkot dzsungel veszi körül, honnan jöttek ide?! Soha lábukat nem teszik fák közé! Soha! – kiabálta már a hadúr, de ismét köhögni kezdett.
– Ne kiabálj, nem tesz jót! Különben is kérj bocsánatot, hogy az ünnepi arany mellvérted helyett a vaspáncélodat erőltettem rád, amely megvédett! – szólt Aygaoi, miközben visszasétált a sátor szélétől – Fordulj nagyuram, hadlám a sebed!
Míg Aygaoi legjobb tudása szerint kitisztította, majd újra bekötötte Utrleu sebét, Unlae érkezett a sátorhoz, a testőrséget szemlélve hallgatagon kivárta, míg beléphet a hadúr sátrába. A Gajhn már a látóhatár alá bukott, amikor Aygaoi félrehajtotta a bejáratot takaró bőrt. A testőrök ismét kihúzták magukat, Unlae pedig ökölbe zárt bal kezét kétszer melléhez verve tisztelgett, majd Aygaoi alig észrevehető intésére belépett a sátorba, ahol a hadúr azonnal neki is szegezte a kérdést, kihangsúlyozva minden egyes szót:
– Honnan... kerültek... ide... Zern... fattyak?
Unlae megadta a hadúrnak is a megjáró tisztelgést, miközben röviden és szomorúan válaszolt:
– Nem tudjuk.
– Nem tudjátok?! – üvöltötte, Unlae azonban rezzenés nélkül állta a hadúrtól megszokott dühkitörést – Hogy kerültek ide Zern fattyak? – kérdezte más szavakkal emelt hangon Utrleu, bár a mágusok még nem hozták rendbe az egészségét.
– Soha nem járnak erdőben. Soha! A fennsíkot erdő veszi körül, az ide vezető utat erdő borítja be, madárként repülni nem tudnak! Hogy kerültek ide ezek a sivatagi hiénák? Kémeket küldtünk, nem? Figyeltük minden lépésüket, nem? A futárok nem hozták hírét egy Zern patkánynak sem! – dühöngött tovább.
– Nem tudok mást mondani, Nagyuram. Nem tudjuk. A kémeink nem látták őket, a kis emberek se látták őket egészen addig, amikor már késő volt – felelt a sok kérdésre Unlae.
– Tized ennyi embert vesztettünk volna, ha ők nincsenek, ugye tudod? – tette fel a költői kérdést a hadúr – Az álcázás tökéletes volt, a mágusok tették a dolgukat, és akkor megjelent kétszer ezer veszett kutya módjára támadó Zern fattyú. Kétszer ezer! Meg kell találnod az átjárót, különben végünk, érted?
– Igen, Nagyuram! – felelte Unlae, s kilépett a sátorból a füstös szabad ég alá, s a köhögésre ingerlő levegőt is tucatszor jobbnak érezte, mint a sátor dühös légkörét.
Amber éppen a hiperhajtóművet ellenőrizte, amikor hívása érkezett Aaron kapitánytól.
– Tiszteletem Crowderry! Mit óhajt? – szólt Petersen a rá jellemző hűvös kimértségével a kapitány láttán.
– Dr. Petersen! Nagyon fontos kérdésem lenne Ön és csapata felé. Mennyire vannak ellátva feladatokkal? – kérdezte mindenféle üdvözlés nélkül Aaron.
– Hááát... – válaszolta elgondolkodva a mérnök – Dolgozunk a hajtóművön, az ugrás nagyon megviselte. A hajtómű még nem volt üzemkész, így jelentős hibákat gyanítunk. Elsősorban a térburok stabilitásának fenntartása okozott problémákat, nem tudjuk még teljesen biztosan, de szerintünk nem oda kerültünk, ahova indultunk.
– Ezt vettük észre... – jegyezte meg gúnyosan a kapitány – Jay még mindig nem tudja megmondani, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk. Maguk talán képesek lesznek erre a kérdésre választ adni... ugye?
– Nem ígérhetek semmit, a hajót ért kemény sugárzás miatt a hiperhajtómű primer vezérlője az ugrás kezdetén teljesen kiégett, hiszen nem volt felkészítve ilyen támadások ellen... hm... tulajdonképpen egyáltalán nem volt felkészítve támadások ellen. Természetesen lett volna másodlagos vezérlő is, de ezt még nem üzemeltük be, a hajó még nem volt kész... így az út nagy részét vezérlés nélkül tettük meg. Azon sem csodálkoznék, ha egy csillag közepén vagy két csillag között jöttünk volna ki a térburokból... – Petersen hangja egyszerre volt izgatott és szomorú – A vezérlő szerint a ß-Trianguli rendszerben vagyunk, noha már észrevettük mi is, hogy nem egészen ez történt. Sajnálom kapitány, egyelőre nem tudom megmondani, hol vagyunk, és azt sem, hogy mikor tudom megmondani. Megpróbáljuk kiszedni a hajtóműből a futási adatokat, de eddig nem sikerült adatokat kinyernünk. Az viszont biztos, hogy a hiperhajtómű halott, teljesen újra kell építeni, ha innen el szeretnénk menni. Viszlát, kapitány, szeretném folytatni a munkámat!
– Várjon, várjon! Lenne még egy kérdésem! – szólt hirtelen Aaron – Nézzenek utána, hogy ezek a dögök képesek-e utánunk jönni. Gondolom a ß-Trianguli rendszerben keresnek először, de ha ott nem találnak minket, akkor képesek-e követni a nyomunkat? Hagy nyomot a hajtómű?
– Dögök? – nézett fel kérdőn a mérnök.
– A robotok. Akik megtámadtak minket! – mondta Aaron majdnem kiáltva, majd hirtelen lenyugodott – Bocsánat, talán Ön még nem is tudja... a vénuszi kolónia robotjai támadtak meg, és a hajón kívül mindent megsemmisítettek. A Földet is... – tette hozzá Petersen hitetlenkedő arcát látva.
– Oh... igen. Értem... hogy tudnák... hol vagyunk? Huhh... jó kérdés... nem tudom. Átbeszéljük... a kvantumszekvenciákat... és készítünk... néhány valósidejű foton és kvantumszimulációt, majd integrálni ezeket a... – motyogott csendesen a mérnök. Teljesen váratlanul érte a hír.
– Mennyi időt vesz igénybe? – kérdezte savanyú ábrázattal Aaron, bár nem sokat értett a mérnök szavaiból, de ezt nem szándékozott elárulni.
– Negyed órát biztos, de lehet, hogy fél órára is szükségünk van.
– Rendben, kérem siessenek. Fontos lehet az eredmény! Jó munkát Dr. Petersen! – köszönt el Aaron.
– Megteszünk mindent. Viszlát kapitány!
Petersen egy ideig a kapitány hívásának helyén sorjázó mérési eredményeket nézte elmélyülten, majd – mintegy felébredve – szó nélkül Amanda Chung felé fordult és röviden, de kérdőn ránézett. Amanda már több éve dolgozott Amber-rel, tulajdonképpen főnöke jobb keze volt. Titkárnő, asszisztens, segéd és helyettes volt egy személyben.
– Igen. Hallottam mindent. – válaszolt a néma kérdésre halkan.
– Szólj a csapatnak, mondd el nekik a lényeget; megbeszélés 5 perc múlva a tervezőben. Én addig összekészítem a jelentés vázlatát... – Csöndesen nézte, ahogy Amanda kilibben az ajtón, és továbbra is csöndben merengett az ajtót nézve. 8 milliárd ember. Nem tudott másra gondolni. A családja is ott... volt... de még mindig úgy érzete, hogy haza fog térni, csak egy hiperhajtómű próbát végeznek. De bárhogy is próbálta áltatni magát, tudta: nem várja már senki haza. Sabrina, Doris és Ramon meghaltak. Mindenki meghalt. Lassan megrázta a fejét, de nem tudta kiverni a gondolatot. Kopogás rázta ki végül a kezdődő bambulásból:
– Mindenki készen áll a tervezőszobában. Már csak rád várunk – hallotta Amanda dorgáló hangját.
– Azonnal megyek... – válaszolt gyorsan, és egy hirtelen mozdulattal felkelt a fotelből. Halkan felnyögött a derekába nyilaló fájdalom okán.
– Nem vagyok már húszéves... – mormogta maga elé – Egy hatvan éves ember ne ugráljon! – parancsolt magára, majd kilépett a folyosóra. A tervezőbe érve végignézett munkatársai arcán, láthatóan őt várták már, és érdeklődve felkapták a fejüket érkeztekor.
– Hogy kezdjünk neki? – kérdezte szinte azonnal Patricia Hayden, amint meglátta a csapatvezetőt – Éppen most vázoltam fel a térburok maradékenergiájának egyenleteit, a számítógép még dolgozik, de eddigi eredmények szerint az első 34,3 másodpercben még 50% valószínűség felett követhető a nyomvonal, utána már nincs elegendő információ... a leszakadó részecskék energiaszintjének felezési ideje alig 10,5 másodperc. Még néhány perc, és pontosabb eredmény adok. – foglalta össze a tevékenységét, majd kis mosollyal Hakan Altincin felé fordul – De Hakan talán jobban meg tudja saccolni, elvégre az ő programja...
– Ebben tévedsz Patricia! Minden az egyenleteidtől és a szimuláció részletességétől függ... néhány percnél nem lehet több. Az egyenleteket és az eddigi eredményeket ellenőriztük Barry-vel, helyesnek találjuk. De azért nézd meg Te is Amber. – fordult Hakan a főnöke felé.
A két asszisztens hallgatott, Emery pedig nem látta érdemesnek beleszólni a nagy koponyák beszélgetésébe. Mérnök lévén inkább a gyakorlati feladatokat szerette, nem szívlelte a igazán sem a fizikát, sem a matematikát. Petersent rendkívül csodálta, mivel ő értett a hiperugrás gyakorlati és elméleti hátteréhez is.
– Ugyan! Megbízok bennetek. Barry, ha kész a szimuláció, három valószínűséget számoljatok még ki. Az egyik legyen az az eset, ha azonnal követni kezdték a nyomvonalat. A második, amikor ehhez fél perc kellett, a harmadik pedig öt perces valószínűség. Ha kész vagytok, szóljatok; rám most itt nincs szükség, megtaláltok a szobámban.
– Rendben, Amber. – nyugtázta Barry.
Petersen néhány perce magába fordulva nézte üres szemekkel a falat s az elpusztult otthonára gondolt, amikor ismét kopogás zökkentette ki – Szabad! – szólt ki alig megemelve hangját.
– Megvannak az adatok, átküldtem a terminálodra. – nézett be Barry és már be is csukta az ajtót maga után.